Gólyák

A minap, egy utazásom alkalmával amikor leszálltam a vonatról,  a buszra várva észrevettem, hogy az állomás felett egy gólyapár köröz. Hol közelebb, hol távolabb, de kitartóan szárnyaltak. Néztem őket, jóleső érzéssel. Hosszan bámultam az égfelé, volt aki próbálta követni tekintetemet, de vagy nem látta meg őket, vagy nem is érdekelte különösebben a látvány. Erről eszembejutott egy régi történet. Amikor még tanyán laktunk, mindennap volt valami élmény, szépség, amit a fűben, vagy a fán, vagy épp a levegőben láthattunk.Néhány gólya fészek is volt arra de nem sok, a határban, amikor szántották a földet néha féltucat gólya is megjelent. A frissen felszántott föld terített asztal volt a számukra.Ilyenkor egész közelről szemlélhettük meg őket. De aztán igazi közelségből akkor láthattuk, amikor az egyik madár épp a kapu előtt álló villanyoszlopra szállt, később jött a párja is. Hosszan nézelődött kelepelt is egy kicsit, utána tova repült. Több alkalommal is visszatértek. Lelkesen kelepeltek. Napokig ott voltak. Már-már úgy nézett ki, hogy oda építik a fészküket, de aztán meggondolták magukat, és máshová költöztek. Ezen a tavaszon született a lányom, utána még sokáig mosolyogva emlegettük, hogy őt tényleg a gólya hozta. Mert évekig éltünk kint a tanyán előtte, is utána is, de soha többet nem jöttek olyan közel. Csak akkor, azon a tavaszon  amikor ő született.


 Arany János

A rab gólya

Árva gólya áll magában

egy teleknek a lábjában,
felrepűlne, messze szállna,
messze messze, tengerekre,
csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
el-elúnja egyik lábán,
váltogatja, cserélgeti,
abban áll a múlatsága,
ha beléun, újrakezdi.
Szárnya mellé dugta orrát,
messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
jaj, mi haszna! Bár akarna,
kőfalon nem látni átal.
Még az égre fölnézhetne,
arra sincsen semmi kedve:
szabad gólyák szállnak ottan
jobb hazába; de hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.
Várja, várja, mindig várja,
hogy kinő majd csonka szárnya,
s felrepűl a magas égig,
hol a pálya nincs elzárva,
s a szabadság honja kéklik.
Őszi képet ölt a határ,
nincsen rajta gólyamadár,
egy van már csak: ő, az árva,
mint az a rab, ki nem szabad,
keskeny ketrecébe zárva.
Még a darvak hátra vannak,
mennek ők is, most akarnak:
nem nézi, csak hallja őket,
mert tudja jól, ott fenn mi szól,
ismeri a költözőket.
Megkisérté egyszer-kétszer:
nem bírná-e szárnya még fel;
hej, dehogynem bírná szárnya,
csak ne volna hosszu tolla
oly kegyetlen megkuszálva!
Árva madár, gólya madár,
sohse nő ki tollad, ne várd,
soha többé, fagyos télig;
mert, ha épen nő is szépen:
rossz emberek elmetélik!