Emlékezés

Nehéz hónapokat élek mostanában.Nemrégiben vesztettem el Édesanyámat.
Útjaink már réges-régen ketté váltak, de a jó kapcsolat megmaradt közöttünk.
Nem is csak ketté váltak, hanem egy elég nagy távolság is közénk állt.
Ami megakadályozott abban ha egy délután rágondolok,
veszem magam és átmegyek hozzá.
Pedig milyen jó lett volna egy egy órácskát néha együtt tölteni,  Vinni egy kis kóstolót a legújabb műremekből, de akár egy adag paprikáskrumplit. Megnézni hogy van, segíteni ezt azt,és közben beszélgetni. Hallgatni a már százszor hallott történeteket. Amikről akkor azt gondoltam már én is kívülről tudom, és most hogy ő már ninncs kiderül hogy alig emlékszem valamire. Mert eddig mindig itt volt és újra meg újra meglehetett kérdezni.De most már nem lehet. Elvitte a történeteket is. Nehéz időkben élt, a
második világháború alatt volt kisgyermek. Apa nélkül, többedmagával nevelte őket
Édesanyuk, aki cselédként dolgozott. Amikor gyerek voltam akkor is sokat mesélt,
de később felnőttként is  sokat hallgattam. Sokszor mondtuk is, hogy olyan küzdelmes
élete volt, hogy akár könyvet,vagy filmet is írhatnának róla.Távol voltunk egy mástól,
és mégis nagyon közel. A gyerekekkel az iskolai szünetekben mindig meglátogattuk,
ilyenkor pár napot ott is töltöttünk. Rengeteg erőt adtak ezek a találkozások. Most
érzem csak igazán,hogy mennyit. Ilyenkor meglátogattuk a rokonokat is. Most a
tavaszi szünet közeledtével megint készülünk rokon látogatóba, csak a legfontosabb
már nem lesz ott.Van a sorban következő legfintosabb, de akkor is félek. Milyen lesz
így haza menni!? Igen haza. Mert nekem két hazám van, ott ahol születtem, és a
családom maradt,.a másik pedig ahol most élek a férjemmel, gyerekeimmel és az itteni
családommal, rokonokkal. A szívem már most fáj, milyen lesz így elmenni? Amikor
évek hosszú során amikor elmentem ő mindig ott volt. Mindig készül,tem vittem neki
ezt-azt amire tudtam hogy szüksége volt. Ha mostanában is látok olyasmit, akkor
szinte már nyúlok érte, hogy megveszem neki  Csak akkor jön a döbbenet, hogy már
nincs rá szüksége.Pedig látom magam előtt mit szólna hozzá, hallom a hangját.Félek
milyen lesz gy hazamenni, és rádöbbeni, hogy nincs ott. Mert 2-3 hónap általában
eltelt a személyes találozások között. Én itt voltam és a lekem mélyén úgy vagyok vele,
hogy ő meg ott van. De ha elmegyek akkor jön a fájdalmas felismerés, hogy még
sincs.Mindenről eszembe jut, mert szinte bármihez hozzá tudom kötni. Legyen az
ruha, étel, gyümölcs, film,  egy olyan színű mosogatószivacs amilyet utoljára láttam
nála. Tiszta szívű és önzetlen volt,még azokra sem tudott haragudni igazán akik
megbántották.keserűséget,bánatot okoztak neki. Nem hitte hogy valaki szánt
szándékkal rossz legyen.Elfogadta hogy a rohanó világunkban idegessek, stresszesek,
betegek az emberek, és csak ezért cselekszenek nem megfelelőképpen.  Mindig
megtudott bocsájtani az ellene vétkezőknek.Imádkozott mindenkiért,hogy segítse az
isten helyesen cselekedni. Az egészsége már fiatalon megromlott, a nehéz gyerekkora
rányomta bélyegét egész életére. De folyton küzdött,és dolgozott. A mozgás volt az
élet eleme. Még járókerettel is levelet söpört,virágot öntözött,és ezt nem is hagyta
másnak.-nekem is kell egy kis mozgás-mondogatta. Mindig attól rettegett hogy egyszer
ágybafekvő beteg lesz, és valakinek ki kell szolgálni. Nem magát sajnálta hanem azt
akinek majd foglakozni kell vele. Nemes lelkű szeretere méltó,becsületes ember volt. A
szívem egyik fele vérzik, hogy nem tudtam többet vele lenni. Amig egészsége engedte
sokat jött hozzánk.  Engem máshová kötött a családom, ha tehettük mentünk hozzá.
Telefonon is tartottuk a kapcsolatot rendszeresen.Végül a sors ezt a kapcsolattartási
formát is elvette tőlünk. Halála előtt nem sokkal tracheotomiát hajtottak végre rajta, és
nem tudott többé beszélni sem.Nyugodjék békében!